Falak és közök
Vissza
Tompa Andrea, 2008-03-13 10:39:40
Három és nem lényegtelen zavaró körülmény is van ma este, hogy a negyedikről már ne is beszéljek. Azonban amíg a tiszta tánc van – tiszta: energiát felvevő s adó, szépen felépített, mozdulat- s gondolatgazdag –, addig szívesen együtthaladunk, legalábbis gondolatban Anouk van Dijk Stau című koreográfiájával.
A székekből kialakított, meglehetősen szűk négyszög közepén két táncos (lány) finoman keresi egymást a térben, talpuk még mozdulatlan, előbb csak a fej-váll rezdül, mint akik egymással önmagukat tapogatják le, össze nem érve, egymásra sem tekintve, de pontosan érzékelve, hol van a másik, mikor kezdődik az én. A koncentrált mozdulat indázva épül, fejlődik, viszi a dramaturgia és energia. Már tudom (eddig is tudtam, be sem léptem pedig, lásd alább), hogy az este az én és másik kutatásáról fog szólni, és addig boldog is vagyok, míg sem egyik, sem másik nem én, a néző vagyok. Az egyre szélesebb, energikusabb mozdulatok kiűzik az egyik táncost, egyedül marad hát, aki most a nézőkhöz(-re) közelít, karral, lábbal, felsőtesttel, fejjel kaszabol felettünk, és bármennyire meggyőző is lendülete, a nézői rosszérzést nem tudja elűzni. Nem is akarja, úgy tűnik.
Ne érj hozzám, gondolom, mihelyt belépek. És az előttem hadonászó (óvatosan a második sorba ülök, bár a rendezőasszony erőszakosan átültetett volna, annyit mindenesetre elért, hogy kedves ismerősöm egérutat keresve rögtön távozott) táncos – és további szereplők sora – ezen az estén nem tudja (akarja, vágyja) elcsábítani a nézőt: ráközelít inkább, mint büszke sas ijedt áldozatára, miközben nem provokálja, nem játszik vele. Hanem mint aki közösséget keres, de mégsem tud igazán, jól megszólítani. Nincs nagyobb esemény színházban (nekem), mint arra vágyni, hogy a színész fizikailag is megérintsen, odajöjjön, társa legyek világában – ez ma este nem sikerül. Az első rész után kiszedik a székeket a fenekünk alól (barátságtalanul), álldogálunk a Millenáris hatalmas hodályában, miközben a négyre szaporodott táncosok nagyszerűen belakják a teret – tovább keresik egymást, elszigetelődnek, egymásra és sajnos megint ránk, nézőre találnak. Szimultán, több fókuszban zajló játékuknak humora van, felkavaró energiája, csak ezt a bevonósdit, ezt tudnák feledni. Négyen körbezárnak egy nézőt, ártatlan áldozatot, a néző zavartan kuncog, mást nem mer. Végül négyen – majd sokan – együtt falat tolnak el, a magány falát, a kommunikáció sziklaszilárd falát tolnák el színpad és nézőtér között – gondolom –, amelyet ma este nem sikerül lebontani.
És most jön a három (négy) rosszérzés. Hogy levetetik a cipőnket, a hűvös hodályban zokniban ácsorgunk, s ezt „az esetleges sérülések elkerülése végett” kell tennünk, írja egy kezünkbe nyomott félcédula, talán karateedzés lesz, tűnődöm. Pretentious, ahogy az angol mondja, fellengzős inkább és mache. Hogy jó, ha harmincöt néző (duplája beférne) ül ma este itt, e drága pénzen üzemeltett, rosszul szervezett, halott helyen. Hogy nincs jó nézői közérzet, mint erről már szót ejtettem, nem vagyunk biztonságban. És negyedik: hogy végül valami hazugság csúszik az előadásba, beépített emberek hagyják magukat bevonódni, részt venni a közös faltolásban, és látni persze, hogy ki az ártatlan néző s ki nem az (szemfüles társam már korábban kiszúrta őket). Kicsit át vagyunk verve tehát, s a híresen jól kommunikáló holland színház most nem bízik eléggé magában s bennünk, hogy szót értünk. Pedig szót értünk, úgy láttam, többször az elmúlt hónapban.
STAU (Millenáris Teátrum)
|
LOW FESZTIVÁLKÖZPONT | 1022 Budapest, Barsi u. 9. | T. +36 1 336 6327 | info@lowfesztival.hu |
|
|
|
|
|
